Senkim vagy, mégis ezzel fordított arányban jutsz eszembe folyton. Hullámokban törsz rám, újra meg újra, fogalmam sincs, miért. Egyszer írtam neked, de alig hogy elolvastad, már szét is téptem, és azzal ügyesen magamat is az emlékeidben. Néha meglátsz az utca túloldalán, de hamar kipislogsz magadból.
Minden jel arra utal, hogy el kéne felejtenem téged. Hiszen anélkül, hogy tudnád, ki vagyok, honnan jöttem, hova vinnélek, eltettél egy polcra, valahova magasra vagy mélyre, mindenesetre nagyon messze attól, ahol nap mint nap forgolódsz. Talán te is egy szörfös fiúra vágysz, szőke göndörre.
Nem tehetsz róla, ugyanígy működöm. Csőlátással pörgetem ki a paklit, anélkül, hogy hagynám a bőrt a bőrhöz érni. Hiszek egy kémiában, mégsem kísérletezem. Címkézetlen lombikokban fakul a legtöbb folyadék. Megnézem, meglötykölöm, visszateszem.
Hiszen csoda kristályok vagyunk mi, amit pontosan tudunk! Nem is hagyjuk, hogy akárki hozzánk érjen. Őrült robbanásról álmodunk – persze ne legyen kénes és ne füstöljön. Többet nem is kívánunk, csupán szépen, csendben, hatalmas betűkkel bekerülni a történelemkönyvekbe. Hogy ez egy ellentmondás? És másik tantárgy? Mindegy, a Szakácsiné tanította mindkettőt.
Motoszkálsz. Biztosan az én hibám. De akkor mi legyen, meggyőzzelek? Önts magadba, és kiderül? Vagy nekem kéne másvalakit öntenem? Az én elfelejtett polcaimról…
Térdig állok az óceánban, és te hullámokban törsz rám. De nem vagyok se szőke, se göndör, csak valami egészen más. Megrázom magam, mintha a saját kémcsövem volnék. A bátorságom erőtlenül büszkeséggé szublimál, és máris Szakácsiné óráinak elejét idézem, amikor én voltam a hetes: „Jelentem, nem hiányzik senki!”
/Képzeld el/
